Nagy veszteség érte a geofizikus társadalmat. Takács Ernő professzor gyógyíthatatlan betegség következtében 2012. január 12-én távozott el közülünk. Végső búcsút január 27-én a kelenföldi Szent Gellért Plébániatemplom urnatemetőjében vettünk Tőle. Utolsó útjára családja, barátai, munkatársai és tanítványai kísérték el. A Miskolci Egyetem kiváló professzorától a Miskolci Egyetem Tanácsa, a Műszaki Földtudományi Kar Tanácsa és a Geofizikai Tanszék nevében Dobróka Mihály rektorhelyettes, intézetigazgató egyetemi tanár búcsúzott el.
Takács Ernő 1927. február 1-én Dorogon született. Középiskolai tanulmányait az esztergomi Szent Benedek rendi Szent István Katolikus Főgimnáziumban végezte. A világháborús események miatt tanulmányai 1944 decemberében megszakadtak. A háború alatt München közelében amerikai hadifogságba került, ahonnan 1946 tavaszán szabadult. A budapesti Szent Imre Cisztercitarendi Gimnáziumban magántanulóként fejezte be középiskolai tanulmányait, ahol kitüntetéssel érettségizett 1946 szeptemberében. Ekkorra az egyetemi felvételik lezárultak, így csak a következő év szeptemberében kezdhette meg egyetemi tanulmányait Sopronban a József Nádor Műszaki Egyetem Bányamérnöki Karán, ahol a később az újonnan szervezett bányakutató mérnöki ágazat hallgatója lett. Választásában a matematika és fizika iránti érdeklődése és a Dorogi Szénbányák kerületi mérnökségén - ahol műszaki rajzolóként dolgozott- eltöltött egy év is meghatározó volt. Az egyetemen kiváló professzorai voltak, többek között Boleman Géza (fizika), Walek Károly (matematika), Simonyi Károly (elektrotechnika), Tárczy Hornoch Antal (geodézia), Szádeczky Kardoss Elemér és Vendel Miklós (geológia), Gyulai Zoltán (olajbányászat) és Kántás Károly (geofizika).
1952-ben bányakutató mérnöki oklevelet szerzett, de már egyetemi hallgatóként tanársegédi kinevezést kapott az 1951-ben megalakult Geofizikai Tanszékre. A tananyagfejlesztés és gyakorlatok tartása mellett a legfontosabb feladata a tellurikus mérések hazai bevezetését célzó kutatásokban való részvétel volt Kántás Károly professzor irányítása mellett. 1953-ban adjunktusnak nevezték ki. A módszerfejlesztés és a Kópháza, Mihályi-Szany, Beled-Csapod környékén megszerzett mérési-értelmezési tapasztalatok eredményeképpen az 1956 nyarán indult Kínai-Magyar Geofizikai Expedíciónak a két szeizmikus és Eötvös inga csoport mellett egy tellurikus csoportja is lett, melynek vezetésére Takács Ernő kapott megbízást. Még az expedíció előkészítése során, 1956 januárjában Kántás akadémikus szervezése révén került sor arra a Sopron-Peking közötti (Ádám-Takács-féle), több napos, kuriózumnak számító szinkronmérésre, mely a tellurikus áramrendszer globális jellemzőinek megismeréséhez járult hozzá. A három évig tartó expedícióban a tellurikus csoport eredményeivel nagyban segítette az Ordosz-fennsíkon és a mandzsúriai Sungliao-medencében elvégzett geofizikai mérések komplex értelmezését és több szerkezet kimutatását. A magyar geofizikai expedíció szerepét ki kell emelni Kína ma ismert legnagyobb, a danquingi olajmező felfedezésében, amit a kínaiak hivatalosan is kinyilvánítottak.
Az expedíciót követően 1959 szeptemberétől továbbra is adjunktusként dolgozott az időközben Sopronból Miskolcra költöztetett Geofizikai Tanszéken, mely élete végéig munkahelye lett. 1961 szeptemberétől önálló aspiráns volt. Az ötvenes évek végétől a Geofizika Tanszék az olajipar megbízásából ÉK-Magyarország tellurikus térképezését végezte 1962-ig. A lehetőséget kihasználva a tellurikus méréseket magnetotellurikával egészítette ki. Háromkomponenses, torziószálas mágneses variométert tervezett és a tanszéken elkészített műszerrel először ÉK-Magyarországon (a Nyírségben és a Bükk-fennsíktól Biharnagybajomig) végzett magnetotellurikus méréseket. A „Magnetotellurikus műszer-módszerfejlesztési vizsgálatok és alkalmazásuk a geofizikai kutatásban" című kandidátusi értekezését 1965-ben védte meg. Az OKGT GKÜ megbízásából az alföldi területeket követően egészen 1970-ig végzett magnetotellurikus méréseket a Dunántúlon (Dunántúli-középhegység ÉNy-i előtere, Kisalföld, Somogy, Zala). A kutatásai során a földi elektromágneses tér és a földtani szerkezetek kölcsönhatásának több összefüggését is feltárta, melyeket a szénhidrogén tárolás szempontjából perspektivikusnak vélt földtani szerkezetek kutatása során figyelembe kell venni. A mért MT szondázási görbék alapján megállapította, hogy a medencealjzatban több helyen nagyobb vezetőképességű zóna található, melyek közül a legtöbb figyelmet a Bakony ÉNy-i előterében lévő kapott. A dunántúli vezetőképesség anomália esetében tapasztalt MT tértorzulások vizsgálatára 1968-ban sikeres fizikai modellezést végzett a Liverpooli Egyetem Földtani Intézetében. A 70-es évektől az értelmezési kérdések egyre inkább előtérbe kerültek, és ennek érdekében 2D-s továbbá 3D-s MT algoritmus és szoftver fejlesztések valósultak meg irányításával a Geofizikai Tanszéken.
Takács professzor nemcsak a természetes forrásterű elektromágneses módszerek hazai kutatóinak meghatározó egyénisége, hanem a radioMT és a mesterséges áramterű frekvenciaszondázás (beleértve a távvezetékek elektromágneses terét felhasználó geofizikai eljárást is) hazai bevezetője is. Magyarországon ő fejlesztett elsőként hosszú- és középhullámú műsorszoró adók elektromágneses terét felhasználó, sekély behatolású geofizikai kutatásra alkalmas műszert. Sokoldalúságát bizonyítja, hogy Csókás professzorral együtt eljárást dolgozott ki elferdült fúrólyuk helyének bányatérségből történő meghatározására, továbbá az izotermális remanens mágnesezettség felhasználásával új lyukszelvényezési eljárásra tettek javaslatot. Részletesen foglalkozott a hazai bauxitok mágneses tulajdonságaival, melyre ásványtani magyarázatot adott. Az 1960-as évek második felétől egyre nagyobb igény jelentkezett bányageofizikai mérésekre elsősorban a fejtés hatására bekövetkező geomechanikai változások (pl. Borsodi Szénbányák, Mecseki Ércbánya Vállalat), másrészt a széntelepek tektonikai zavarainak (Borsodi, Tatabányai, Oroszlányi, Dorogi és a Veszprémi Szénbányák) kimutatása céljából. Kidolgozta a föld alatti frekvenciaszondázás elméleti alapjait, e célra mérési rendszert és mérési metodikát fejlesztett ki, továbbá az értelmezés módszertanát is megalapozta. Ezzel kapcsolatos eredményeit „A földalatti váltóáramú elektromos dipólus térerőssége sajátságainak bányageofizikai célú vizsgálata” című akadémiai doktori értekezésében 1990-ben foglalta össze. Ezt követően a tápelektródaként használt fúrólyuk acél béléscsöve és a fúrásban elhelyezett elektromos dipólus forrás közvetlen környezetének vizsgálatára alkalmas numerikus modellezési eljárást és mérési módszert fejlesztett ki. Ilyen gerjesztések esetére a felszínen mérhető vertikális mágneses téreloszlásból a forrás környezetében lévő laterális vezetőképesség inhomogenitások meghatározására inverziós eljárást adott meg. További vizsgálatai a VLF vertikális anomáliák inverziós kiértékelésével és a mesterséges áramterű frekvenciaszondázás átmeneti zónájából nyerhető információk vizsgálatával voltak kapcsolatosak. Kidolgozta a távvezetékek alap- és felharmonikusokat tartalmazó EM terét földtani információszerzésre felhasználó geofizikai eljárás alapjait, a módszer alkalmazhatóságát numerikus modellezéssel és több terepi példán bizonyította.
Oktatási tevékenysége rendkívül sokrétű volt. Már Sopronban megkapta a Geofizikai mechanika tárgyat előadásaival és gyakorlataival, amiből később (1955-ben) általános geofizika lett. A kínai expedíció miatt egyetemi oktatói tevékenysége három évre megszakadt, azonban az expedíció tagjai a téli időszakban részben a kínaiaknak, másrészt más egyetemekről érkezett hallgatóságnak tanfolyamokat tartottak. Kínából hazatérve idejét ismét az egyetemi oktatásnak és kutatásnak szentelte. Először geológusmérnök, majd bányamérnök hallgatóknak is tartott két, ill. egy féléves, a teljes vertikumot lefedő alkalmazott geofizikai előadást. A 70-es évek elején alakult ki a geofizikusmérnök képzés új tanterve, melynek kialakításában elévülhetetlen szerepe volt. Az évtizedek során számos új tárgyat vezetett be az egyetemi oktatásba. Több tárgy (Geofizikai adatfeldolgozás, Geoelektromos és elektromágneses kutatómódszerek, Magyarország geofizikája, Geofizikai értelmezés, Geofizikai teleptan, Bányászati geofizika) előadója volt, a geofizikusok, geológusok, és bányamérnökök generációit oktatta. Egyéniségéből adódóan előadásaiban és tíz jegyzetében kiemelt hangsúlyt fektetett az elmélet és gyakorlat kapcsolatára. Intenzív kutatómunkája mellett a szakmán belüli új fejlemények nyomon követése iránti igénye, lényegre való törekvése, folyamatos önképzése és kiváló idegen nyelvismerete eredményezte, hogy előadásai magas színvonalúak és nagyon jól felépítettek voltak. Egyetemi docensnek 1965-ben, míg egyetemi tanárnak 1973-ban nevezték ki.
A Bányamérnöki Kar közösségének bizalmát élvezve először dékánhelyettesnek választották meg (1971-1974), majd három cikluson át dékánnak (1974-77 és 1978-84). A Bányamérnöki Kar miskolci időszakában ő volt az egyedüli dékán, akinek a szakterülete a földtani kutatás volt. Ezt a 10 éves időszakot új ágazatok indítása, tananyagreformok, intenzív mérnöktovábbképzés, angol nyelvű önköltséges oktatás, nemzetközi kapcsolatok fejlődése jellemzi. 1984 és 1991 között a Geofizikai Tanszék vezetője volt. A hazai, szakmán belüli dinamikus fejlődés egyetemi oktatásban való megjelenése érdekében is a kutatóhelyekkel együttműködött, és több kiváló szakembert hívott meg oktatni. Érdekelte a hazai szakma véleménye a geofizikusmérnök képzéssel kapcsolatban, ezért tanácskozásokat tartott az öt-tíz éve végzett fiatal mérnökökkel. Fontosnak tartotta a külföldi szakemberek előadásainak megszervezését, ő maga is többször fordította az előadásokat idegen nyelvről magyarra. Professzorokat hívott meg a Lomonoszov, a Gubkin, a prágai Károly, az Oului és a Helsinki Egyetemről, továbbá a Freibergi Bányászati Akadémiáról is. A környezetmérnöki szak megindítása szempontjából fontos környezetvédelmi geofizikai oktatási tananyagfejlesztést elősegítő nemzetközi Tempus pályázatnak hazai koordinátora volt. A Miskolci Egyetem érdekében végzett munkájáért 1985-ben “Signum Aureum Universitatis” kitüntetésben részesült. 1991. december 31-én -saját kérésére- nyugállományba helyezték. 1996 óta a Miskolci Egyetem emeritus professzora volt. 1997-ben a Miskolci Egyetem "doctor honoris causa" címét érdemelte ki.
Aktív szakmai-közéleti tevékenységet folytatott, a Magyar Geofizikusok Egyesülete Tudományos Bizottságának 1974-1999, míg a Magyar Geofizikusok Alapítvány Kuratóriumának 1990-1999 között volt tagja. A Tudományos Minősítő Bizottság, majd MTA Doktori Tanácsa Földtudományi Szakbizottságnak 1980-2000 között, míg az MTA Geofizikai Tudományos Bizottságának 1985-től tagja, 1993-1999 között elnöke volt. Az MTA Közgyűlésének doktor-képviselője volt az 1994 és 2000 közötti időszakban.
Számos kitüntetéssel ismerték el oktatói-kutatói teljesítményét. Ezek közül kiemeljük a Kínai Barátság Érdemérmet (1959), a Munkaérdemrend arany fokozatát (1984), Szent-Györgyi Albert Díjat (2002) és az Akadémiai Díjat (2008). Az Egyesületben 1980-ban választották tiszteleti tagnak, az Egyed László emlékérmet 1988-ban, az Eötvös Loránd emlékérmet 1998-ban kapta meg a Magyar Geofizikusok Egyesületétől.
Takács professzor személyében egy széles látókörű, lényeglátó, hatalmas munkabírású, sokoldalú tudós egyéniséget és egy igazságszerető, rendkívül korrekt vezetőt veszítettünk el. Olyan valakit, aki mindig megőrizte higgadtságát. Átgondolt véleményét, javaslatait mindig respektálták. Képességeihez, tudásához mérten szerény, ugyanakkor nagyvonalú és segítőkész volt. Többünket indított el a kutatói pályán. Családja mellett választott hivatása volt számára a legfontosabb. Életvitele, szakmaszeretete példa előttünk. Átadott tudása, szemlélete munkatársaiban, tanítványaiban, a geofizikus mérnökök nemzedékeiben tovább él. Emlékét szívünkben megőrizzük.
Pethő Gábor
|
